Karácsonyi rémálomsüti

Mostanság nálunk úgy néz ki a karácsony, hogy szenteste otthon vagyunk, majd 25-ödikén és 26-odikán pedig a szülőknél. Az utóbbi időben azzal terrorizálom a szüleinket, hogy ne süssenek sütit, azt majd mi viszünk és ne aggódjanak, mert idén tuti jó lesz. Persze már nem hisznek nekem, de ez mellékes.

Tavaly kivételesen nem volt nekifutásból elrontva az egész. Lecsaptam a cukor + finomliszt mentes receptekre és mindezeket a körülményeket figyelembe véve egész jók lettek a kreálmányok. Idén egy-két cukormentes süti mellett bevállaltam a cukros-lisztes verziókat is. A recepteket olvasva nagyon biztos voltam magamban. Éreztem, hogy ezeket egyszerűen képtelen leszek elrontani és képzeletbeli díjakat fognak nekem osztogatni a vacsoraasztalnál.

Bőven elég ha csak egy példát emelek ki a fantasztikus kísérleteim közül. Azt hiszem ez lett az, ami igazán kihívás volt. Persze nem az elkészítése, hanem az elfogyasztása. Mi lehetne egyszerűbb, gyorsabb választás mint a cupcake. Végül is csak sütök egy jó állagú muffin tésztát, aminek a tetejére jól behűtőtt vajas krémet nyomok és feldíszítem. Őszintén, ki az aki ezt is képes elrontani. Elárulom, hogy mindenki aki antisütigénnel született, mint például én.

Nagyon ígéretesnek indult maga a tészta. Annyira sok krémes összetevője volt a receptnek, hogy éreztem: most megcsinálom a tutit. Repült a keverőtálba a sokminden mellett a vaj, a tejszín, az olvasztott étcsoki és nyersen kóstolgatva elégedetten nyammogtam a kikevert tésztát. Sütés után már láttam, hogy itt lehet hogy nem azzal a tésztával fogok találkozni amit elképzeltem. Nincs baj – gondoltam magamban-, hagyom hűlni és holnap jöhet a tetejére a krém. Egyébként szerintem akkor van baj, amikor sütés után nem igazán vágysz rá, hogy még forrón megkóstold a művedet. Valójában ilyenkor csak kizárod azt a gondolatot, hogy ez mégsem jött össze.

Másnap kikevertem a krémet egy kissé felturbózott alaprecept szerint: vaj, porcukor, krémsajt. Esküszöm, hogy szobahőmérsékletű volt a vaj, de mégsem tudtam csomómentesre keverni. Rajtam nem könnyű kifogni, én tuti nem viszek ajándékba csomós krémet. Hogy oldja meg a totál fogalmatlan? Kicsit megmikróztam és máris szép simára lehetett keverni. Egyik felébe kék ételfestéket a másikba olvasztott étcsokit kevertem és beraktam a hűtőbe.

Némi várakozás után már tölthettem is bele a krémet a kinyomó zsákba. A kékkel kezdtem a sütik díszítését, mert az tetszetősebb volt ránézésre. Folyt mindenfelé, az asztaltól a könyökömig minden kék volt. Óóóó biztosan nem hűtöttem eleget… Beraktam a mélyhűtőbe. 20 perc múlva újra megpróbálkoztam a muffin krémesítésével. Szépen, precízen nyomtam rá a sütik tetejére a krémet, az meg legalább akkora lelkesedéssel folyt le az oldalán. Ekkor már éreztem, hogy ezt a meccset elveszítettem. Viszont ott volt nekem a csokis krém, ami sokkal jobb állagú lett és szépen rá lehetett juttatni a muffinokra. Hamar töröltem a fejemből a kék massza emlékét, elégedetten szórtam a díszítőcukrot a jól sikerült sütik tetejére és már raktam is be a hűtőbe, hogy vacsikor megkóstolhassuk.

Végre eljött az este desszertes pillanata. Kedves férjem még meg is jegyezte, hogy milyen ügyes vagyok, hogy ilyen szép sütiket sütöttem. Elégedett arccal haraptunk bele az első cupcake-be, majd ráfagyott a mosoly az arcunkra. A tészta az valami leírhatatlan volt. Haraptatok már bele szárított macskaalomba? Én még nem, de valahogy így képzelem el. A tészta bódítóan porladt szét a számban, létrehozva egy mini sivatagot. Rágás közben minden pillanatban koncentráltam, hogy nehogy levegőt vegyek a számon, mert tutira letüdőzőm ezt a port és itt fulladok meg az asztalnál. Hozzá egy keserű, kellemetlen, étcsokival kevert íz társult, amit nem sikerült megfelelő cukortartalommal ellensúlyoznom. Abban bíztam, hogy a krém majd valahogy kiegyensúlyozza ezt a mérhetetlen szárazságot. Végülis igazam lett, mert valamennyit segített rajta ha jó helyen haraptunk a sütibe. Na de a krémnek az az enyhe szintetikussága, ami visszaköszönt a nem megfelelő vaj-sajtkrém arány miatt… az utánozhatatlan.

Igazán megfizethetetlen élmény, amikor ezeket a csodákat vendégségbe viszed. Szinte lassított felvételként nézed, ahogy szeretett rokonaid a szájukba helyezik az általad készített édességet majd nagyra nyíló szemekkel vizslatod az arcukat, ahogy kicsit megkönnyezve mondják ki, hogy ez mennyire nagyon jól sikerült. Ilyenkor még véletlenül sem szabad újra rápróbálnunk a sütire abban a reményben, hogy az elmúlt 24 órában megjavult. Nem javult meg, csak ennyire szeret bennünket a családunk.

Vagyunk jópáran, akik képtelenek vagyunk értelmezhető süteményt készíteni. Mi, antisütigénnel született nők és férfiak. Mi, akiknek a süteményeit soha nem fogják a gyerekeik jóízűen nyammogni. De nem baj, majd süti helyett pasta és hús mániásak lesznek. Sütit meg majd esznek a nagyszülőknél. 🙂

Még valami: az indító képen lévő alkotás “sajnos” nem az enyém. Én sokkal cselesebb voltam. Az enyém egész elfogadhatóan néz ki és ehetetlen.

img_4438

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s